32. Fejezet - Új családja van

 *Selena szemszöge*

- Engedjenek fel! - hallottam meg egy ismerős hangot a tömegből ordibálni. - A barátnőm bajban van! Nem igaz, hogy nem engednek át! - fújtatott Harry, mert a rendőrök nem engedték feljönni. 

Örültem annak, hogy visszafogták, mert legalább így nem eshet semmi baja.

- Gyere szépségem! - rántott fel ismét a földről az egyik maszkos. - Ő a barátod? - mutatott Harry felé, aki amikor meglátott minket lefagyott.

- Igen - mondtam rekedt hangon.

- Komolyan? - nevetett fel, majd elengedett - Ez a báj gúnár? - mutatott Harry-re - Te sokkal férfiasabb alakot érdemelsz! - tett meg egy lépést felé, mire én csak félve hátráltam egy aprót.

- Hé szépfiú! - kiáltott le Harry-nek. - Ezt nézt! - kiáltotta oda neki, majd közelebb húzott magához és megcsókolt. 

A könnyeimet már nem bírtam tovább visszatartani, ezért utat engedtek nekik, és úgy próbáltam tiltakozni.

- Engedd el, a kurva életbe is! Ne merészeld bántani! - kiáltotta torka szakadtából Harry, majd hirtelen egy hangos puffanást hallottam és a maszkos elhúzódott tőlem.

Lepillantottam Harry - re , aki lefagyott arccal és könnyes szemmel engem bámult, majd amikor tudatosult bennem, hogy a golyó nem őt érte, lepillantottam a lábamra. 

Nem éreztem, a combomból pedig ömlött a vér. 

Nem bírtam tovább, összeestem.

*Harry szemszöge*

- MEGLŐTTÉK! - kiáltottam és éreztem, hogy a sós könnyek lefojnak az arcomtól.- A rohadt életbe is csináljanak valamit, vagy én megyek fél és a szabad kezemmel ölöl meg azt a férget! - ordítottam, majd hátraarcot vágtam, hogy visszamenjek Niallékhez és értesítsem őket a történtekről.

- Harry! - szólaltak megy egyszerre amikor megláttak.

- Mi volt a puffanás? - állt meg előttem Jenn.

- Egy lövés - mondtam, majd ismét éreztem könnyeim.

- Ugye nem? - kapta a szája elé a kezét.

- De - mondtam alig hallhatóan és csak néztem a zokogó Jenn-t és a többieket, akik lefagyva álltak.

Ez mind az én hibám. Ha nem engedem el és figyelek rá mielőtt eljön, akkor még most is a karjaimban tarthatnám és ölelhetném..

- Áá! - hallottuk meg hirtele nkét férfi ordítást.

- Ez mi lehetett? - szólalt meg Gemma.

- Nem tudod, de én most megnézem! - amikor már indultam befele négy hordágyat eltoltak mellettem. 

Gyorsan befutottam a mentősök előtt, majd elém tárult a két maszkot férfi a földön fekve, holtan. Majd amikor felpillantottam Selenát láttam meg, ahogy az erkélyen ül egyre lassabban lélegezve és kevesebbet pislogva fogja a fegyvert a kezébe.

Megölte volna őket? Nem hiszem. Ő soha nem gyilkolna embert!

Láttam, ahogy a mentősök felszedik a két holttestet, majd felsietnek szerelmemért és a másik túszért.

Lent vártam idegesen vörösre sírt szemekkel, hogy végre lehozzák azt a lányt, aki a mindenemet jelenti számomra és azt mondják nekem, hogy minden rendben lesz, majd a kezeim között tartva aludhasson el. Békében s nyugalomban.

~*~

*Selena szemszöge*

Megakartam fordulni az oldalamra, de a fejembe hasított egyet, így elkiáltottam magam és hirtelen megéreztem két kezet a vállamon.
- Selena! - mondta halkan, mintha ő sem hinne el amit lát.
- Igen? - kérdeztem rekedtesen, majd nagy nehezen kinyitottam a szemem és körbenéztem.
Egy kórházban voltam tetőtől talpig betakarva.
- Te felébredtél! - szólalt meg ismét valaki, mire én arra fordítottam a fejem és szembetaláltam magam egy ismeretlen személlyel.
Szőke haja volt és hosszú lábai. Modell alkat. Valahonnan nagyon ismerős volt..
- Felébredt! - kiáltotta el magát, majd kirohant a kórteremből és pár perc múlva két orvossal jött vissza az oldalán.
- Miss Gomez?! - szólított meg az egyik fehér köpenyes alak.
- Igen? - pillantottam rá értetlenül. - Meg tudná nekem mondani, hogy mit keresek itt? - tettem fel a kérdést.
- Nos Miss Gomez.. - vakarta meg a tarkóját - Ön 3 évig kómában volt. - nézett le a lapjaira, a másik orvos pedig csak csöndesen meghúzta magát mellette.
- Hogy mi? - hitetlenkedtem - De mégis miért?
- Nos, három évvel ezelőtt ön-t egy elég nagy trauma érte. Meglőtték a lábát és túszul ejtették, majd megölt 2 férfit. - magyarázta de még mindig nem nézett a szemembe.
- Me-megöltem? - dadogtam.
- Igen, csak így tudtak megmenekülni. - pillantott végre a szemembe az ő smaragdzöld tekintetével. Várjunk csak! Smaragdzöld szemek... Harry! Hol van?
- Hol van Harry? - tettem fel a kérdést hangosan is.
- A göndör hajú barátja? - pillantott ismét el.
- Igen, igen ő! - mondtam és valamiért nem volt jó előérzetem...
- Nos.. Egy évig minden nap bejárt a kórházba. Hozott magának virágokat - mutatott bal oldalamon lévő "dzsungelre" - Aztán egy nap megkérdezte tőlünk, hogy tudjuk e hogy mikor kel ön fel. Mi pedig nem tudtunk semmi pontosat mondani. - rázta meg a fejét - aznap amikor kilépett a kórház ajtaján nem jött többé vissza, egészen múlthét péntekéig. Akkor bejött két gyerekkel és egy szőke hajú nővel az oldalán, nőgyógyászati vizsgálatra. - "nőgyógyászati vizsgálat" ez a szó zengett a fejemben. Nem tudtam elhinni. Ez nem lehetséges! Megházasodott és családot alapított volna?! Nem Nem Nem és Nem!
- Csak egy álom...Csak egy álom.. - motyogtam magamba, nem törődve azzal, hogy az orvosok és a még mindig mellettük álló szőke hajú lány hülyének néznek.
- Selena nyugodj meg! Te is tudod, hogy nem várhatott tovább Harry! Mindenkinek szüksége van a boldogságra! - szólalt meg a szőkeség.
- Te ki vagy egyáltalán? Nem is tudsz rólam semmit! - kiabáltam rá, könnyes szemekkel.
- Selena... én... Chanel vagyok az unokahúgod - lépett egy lépést hátrébb.
- Chanel? - kaptam oda azonnal a fejem és jó alaposan végigmértem - De hisz te.. Felnőttél és gyönyörű vagy! - pottyant ki egy könnycsepp a szememből, majd amikor felszerettem volna állni, hogy megöleljem őt, erőmet vesztettem, összeestem és minden elsötétült.